back to article list

A nagy éhínség Ukrajnában 1932-1933 között

  • Drukuj

famine_kharkov_girl_and_no_goat_1933Az 1933-as év első felében Ukrajnában, amely ebben az időben a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének (Szovjetunió) részét képezte, hatalmas éhínség kezdődött. Ez a mezőgazdaság kötelező kollektivizálásának következménye volt, amelyet a szovjethatalom Sztálin parancsára vezetett be. Egy év leforgása alatt emberek milliói haltak meg. Falvak százai és hutorok (tanyák) ezrei tűntek el a föld színéről. Az éhen haltakat kezdetben a temetőkben földelték el, később a házak körüli kertekben, kutakban, amelyeket betemettek. A kommunista hatalom megtiltotta, hogy az éhínségről írjanak vagy beszéljenek és megtiltotta, hogy bármilyen formában megjelöljék az éhínség áldozatainak sírjait. Mi történt hát Ukrajnában 1932-1933 között? Miért nem lehetett ezekről az eseményekről beszélni egészen 1987. decemberéig?

A kollektivizálást tömeges terror alkalmazásával vezették be. Ennek az akciónak, amelyet a hatalom minden szintjén, kezdve a Kremltől egészen az adott falu szintjéig szóbeli utasítások alapján folytattak le, és amelynek tetőpontja 1933. januárjára esett, fő eszközét az élelmiszerek beszolgáltatása képezte a paraszti gazdaságokban. A terror a paraszti gazdaságok állandó revízióján alapult, az elrejtett gabona felkutatása céljából, nemegyszer büntetés kivetésével, amelyet természetben kellett fizetni, hússal és krumplival (1932. november-december); a revízió során a teljes élelmiszermennyiség elkonfiskálása az egyes gazdaságokban (1933. január); az éhező városi lakosság felé irányított propaganda akciók, amelyekkel felszították bennük a gyűlöletet a „kulák-szabotőrökkel” szemben, ahogy a parasztokat nevezték; az Ukrán SzSzK és az Észak-Kaukázus Kubány-i Körzetének elszigetelése; az „éhínség” fogalom használatának tilalma még a „szigorúan bizalmas” felirattal ellátott dokumentumokban is.

Az éhínség segítségével megvalósított terrorra a Szovjetunió vezető szerveinek gazdaságpolitikája által kiváltott társadalmi-gazdasági válsághelyzetben került sor. Az akció jellegének meghatározására az 1929 novemberétől 1933 januárjáig terjedő időszakban Sztálin kifejező meghatározást talált: „siettetés”, amely a falvakban az összegyűjtött termény elkobzásának formájában valósult meg. 1932 utolsó hónapjaiig Ukrajnában, és más régiókban is, az emberek azért haltak meg, mert elvették tőlük a gabonát. 1932. novemberétől kezdtek azért meghalni, mert elvettek tőlük minden más élelmiszert is.

A Nagy Éhínség a kommunisták célirányos politikájának eredménye volt. Kormányzásuk első éveiben a bolsevikok felépítették az irányított gazdaság alapjait, amelyet 1921-ben a Lenin által bevezetett ún. Új Gazdaság Politika (NEP) szakított meg. 1929-ben Sztálin elkezdte annak megvalósítását, amit Leninnek nem sikerült: beterelni kommunákba az apró árutermelők millióit. A társadalmi ellenállás miatt Sztálin kénytelen volt lemondani a kommunákról és az artelek-re korlátozódni, azaz megengedni a parasztoknak, hogy háztáji telkeiket megtartsák. Úgy vélve, hogy a kolhozok tagjai megelégszenek saját háztáji gazdaságuk terményeivel, elkezdte begyűjteni a falvakban gyakorlatilag a megtermelt összes gabonát. A parasztoknak nem volt joguk gabonára addig az időpontig, ameddig a teljes kötelező beszolgáltatási tervet nem teljesítették, amelynek a gyakorlatban nem volt semmilyen jogszabályban meghatározott korlátja. Azt a gabonát, amelyet a beszolgáltatás után találtak, a bejelentés elől elrejtettnek vagy lopottnak nyilvánították.

A parasztok nem akartak fizetés nélkül, ingyen dolgozni a kolhozokban, emiatt a kommunista állam elkezdte őket szabotázzsal vádolni, ami okot adott az üldözésre. A kolhozrendszer válsága az egész gazdaság összeomlásával fenyegetett. 1933. januárjában a kormány kénytelen volt a korlátozás nélküli kötelező terménybeszolgáltatásról áttérni az átalányjellegű állami gabonafelvásárlásra, az adózás elvén. Ez azt jelenti, hogy az állam végül elismerte a kolhozoknak és a kolhoztagoknak a megtermelt terményekre vonatkozó vagyonjogait.

Az elsődleges veszély, ami ezeket a repressziókat magyarázta, magukban a hatalom előjogaiban rejtőzött, amelyeket fenntartott magának a Kreml. A tanácsok, ezen belül a nemzeti tanácsok kezében összpontosult a végrehajtó hatalom, amely a pártnak állami strukturális jelleget adott. Ameddig ezt a hatalmat közvetlenül a Kreml ellenőrizte, nem merült fel a Szovjetunió szétesésének veszélye. Azonban ha az ellenőrzést áthelyezték a párt regionális illetékességi struktúrájába, akkor a – kommunista vezetők véleménye szerint – a szétesés veszélye reálissá vált. A Kremlben a legnagyobb veszélyt Ukrajnával azonosították – lévén szilárd nemzeti hagyományokkal (és nem szovjet!) államisággal rendelkező köztársaság. Ez a köztársaság határos volt más európai államokkal, gazdasági potenciálját tekintve pedig (beleértve az emberi potenciált) majdnem elérte a Szovjetunió összes többi nemzeti köztársaságának együttesen számított szintjét. A Szovjetunió létrehozása után a Kreml hadjáratot indított a nemzeti köztársaságokban a szovjethatalom nem-orosz környezetben való meggyökereztetésének érdekében. Ukrajnában ezek a tevékenységek gyorsan kinőtték a tisztán bürokratikus vállalkozás kereteit és a nemzeti újjászületés eszközeivé váltak.

1932 második fele bizonyult annak a pontnak, amikor összefutott és egymást kölcsönösen felerősítette két válság a Kreml társadalmi-gazdasági és a nemzetiségi politikájában. Sztálin mindenekelőtt a társadalmi elégedetlenség kitörésétől félt az éhező Ukrajnában. A nem sokkal ezután megkezdődő repressziók egyidejűleg irányultak az ukrán parasztság ellen, ahol a gabonabeszolgáltatás által kiváltott éhínséget alkalmazták a terror eszközéül, valamint az ukrán értelmiség ellen, amelynek soraiban tömeges letartóztatásokat és kivégzéseket hajtottak végre, összekapcsolva ezt a kommunista párt helyi szervezeteiben lefolytatott tisztogatással.

A Nagy Éhínségről szóló elbeszélést az „öt kalász törvényének” felidézésével kell kezdeni, amelyet a kommunista hatalom szervei a termény „elpocsékolása” elleni harc érdekében hoztak. Ahogy az előszóban olvassuk, „elébe menve a munkások és a kolhoztagok követeléseinek” a Központi Végrehajtó Bizottság és a Szovjetunió Népbiztosságának Tanácsa 1932. augusztus 7-én határozatot hoztak „Az állami vállalatok, kolhozok és szövetkezetek vagyonának védelméről és a társadalmi (szocialista) tulajdon erősítéséről”. A vagyon ellopásáért főbelövést javasoltak, az „enyhítő körülmények fennállása” esetén szabadságvesztést, legalább 10 évig terjedően[1].

1932 novemberében Sztálin rendkívüli bizottságokat delegált a kötelező gabona beszolgáltatások ügyében Wiaczeslaw M. Molotow vezetésével az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaságba és Lazar M. Kaganowicz vezetésével Kubányba. 1932. decemberében ezeken a területeken a parasztoknál szünet nélkül keresték a gabonát. A revíziókhoz hozzászoktak a revízió által érintettek és a revíziót végzők egyaránt. A revíziókat az NKVD (Belügyi Népbiztosság) funkcionáriusainak vezetésével a szegény parasztok bizottságainak éhező tagjai (akik a feltárt gabona egy bizonyos százalékát megkapták), valamint a városból delegált munkások folytatták le. Ugyanúgy, mint az előző évben, a kötelező beszolgáltatások keretében a falvakat majdnem a teljes gabonamennyiségtől megfosztották még a revíziók előtt.

1933. január 1-én Sztálin táviratot küldött Harkovba, a gabona átadását követelve és javasolta az Ukrán Kommunista (bolsevik) Párt Központi Bizottságának és az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság Népbiztossága Tanácsának, hogy „széles körben tájékoztassák a falusi tanácsokon keresztül a kolhozokat, kolhozok tagjait és az egyéni dolgozókat, hogy: a) mindazok ellen, akik önként átadják az államnak a korábban ellopott és elrejtett gabonát, nem fognak alkalmazni repressziót; b) a kolhoztagok, kolhozok és az egyéni dolgozók ellen, akik makacsul rejtegetik az ellopott és a nyilvántartásba vétel elől eldugott gabonát, a Központi Végrehajtó Bizottság és a Szovjetunió Népbiztossága Tanácsának 1932. augusztus 7-én hozott határozatában szereplő legkeményebb büntetéseket alkalmazzák.”[2]

A Nagy Éhínséget túlélő emberek elbeszélése szerint a revíziókat a kommunisták speciális brigádjai végezték a paraszti gazdaságokban és elvittek mindent, nemcsak a krumplit és a húst szalonnával, ahogy azt a szovjethatalom idézett határozata előírta, hanem mindenféle élelmiszert. A különböző helységekből származó tanúságtételek százai, ezrei egységes képet alkotnak. Sztálin nem korlátozódott az élelmiszer konfiskálására. 1933. január 22-én saját kezűleg (a kézirat fennmaradt) írta meg az Össz-szövetségi Kommunista Párt Központi Bizottságának és a Szovjetunió Népbiztossága Tanácsának direktíváját, ami a következő szavakkal kezdődik: „Az Össz-szövetségi KB és a Sovnarkom olyan információkhoz jutott, hogy Kubány és Ukrajna területén a parasztok tömeges kivándorlása indult meg „a kenyér után” a Központi-feketeföld Körzetbe, a Volga vidékére, Moszkva körzetébe, a Nyugati Körzetbe, Belorussziába”. A Kreml a szomszédos régióktól az Ukrán SzSzK és Kubány elzárását követelte[3].

Nem élnek már azok az emberek, akik Ukrajnát az iszonytató terror örvényébe taszították. Nem létezik már az a totalitárius állam sem, amelynek vezetősége felelős a Nagy Éhínség kiváltásáért. Azt várjuk a nemzetközi közvéleménytől, hogy ezt a bűnt tekintsék népirtásnak. Mindenekelőtt az Orosz Föderációtól várjuk ezt, amelynek népe szintén több milliós veszteséget szenvedett Joszif Sztálin és a kommunista párt rezsimének évei alatt.


Stanisław Kulczycki professzor (szül. 1937) – ukrán történész, az Ukrán Tudományos Akadémia Történelmi Intézetének igazgatóhelyettese.



[1] Трагедия советской деревни. Документы и материалы. Т.3. М., 2001. С.453–454.

[2] Голод 1932–1933 років на Україні: очима істориків, мовою документів. К., 1990. С.308.

[3] Трагедия советской деревни. Документы и материалы. Т.3. С.635.

© ENRS 2011-2017 | Design: m.jurko | Code: feb